Szeretném már előre tisztázni, hogy cselekményleírást tartalmaz a szöveg, így, aki még nem olvasta a könyvet az térjen vissza később. A saját, szubjektív véleményemet fogalmaztam meg. Nem baj, ha másképp gondolkozol, hiszen éppen attól szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák.
Bevallom őszintén, hogy ez volt az első könyv, amit Szentesi Évától olvastam. Azt hiszem, nem szorul nagyon terjedelmes bemutatásra az írónő. Ő azon ritka kivételek egyike, akit érdemes követni az instán. Nagyon vagány, szókimondó és erős nő. Lentre beteszek róla egy Tedx-es videót, amit érdemes megnézni.
A könyvben a fejezetek a főszereplő Nyilánszky Mari életkora szerint vannak felosztva. Szerkezetileg pedig három nagyobb részt különböztetünk meg: a gyerekkort, a tinédzserkort és a felnőtt éveket. Hol több, hol pedig kevesebb idő telik el egy-egy fejezet között. Tipikus vidéki életet él a szüleivel és öccsével. Apja alkoholista, édesanyja pedig szeretőt tart és igyekszik eltűrni az agresszív férj viselkedését. A legtöbbet, amit Mari kap tőlük az, hogy „fiamnak” szólítják, és hasznos tanácsokkal látják el az élettel kapcsolatban. Például azzal, hogy mivel nőnek született az egyetlen esélye, ha csinos lesz. Nagyon nehéz gyerekkort kapott útravalónak, hiszen szeretetet egyáltalán nem kapott és ezen megszólítás miatt nehezen tudja magát nőként azonosítani. Már gyerekkorában megjelenik Mari sorsának ellentéte. Krusóczky Brigi egy közeli szomszédjuk, aki egyben Mari barátnője is. Ő mindent megkapott az élettől. Szerető családot, biztos anyagi hátteret és lehetőségeket arra, hogy bármi lehessen belőle.
Mivel ebből a közegből a menekülés az egyetlen kiút ezért Mari kollégiumba megy, később megismerkedik egy rendes és becsületes pasival, akit Máténak hívtak. Ebben a részben nagyon szépen megjelenik az, hogy Mari nem tudja nőként megélni a különböző helyzeteket vagy csak nagyon nehezen birkózik meg velük. Nyíltan beszél arról, hogy a terhesség nem jó. Pedig nagyon sokaknak ez életük legszebb időszaka. Szerintem fontos kiemelni azt, hogy nem élvezi ezt mindenki annyira és igenis vannak borzasztó részei. Mint például Marinak is szülés utáni depressziója lesz. Azért ez még mostanában sem egy hétvégi beszédtéma az ismerősök között. Nálunk nagyrészt csak tökéletes anyák vannak.
„A terhesség nem jó. Utálom a hasamat, várom, hogy kijöjjön belőlem a gyerek, és akkor túl leszek végre ezen az egészen. […] Azt mondta Máté anyja, hogy az anyaság a legnagyobb boldogság világon, de nem tudom, hogy nekem most akkortól kell boldognak lennem, amikor kijön belőlem a gyerek, vagy már mostantól kéne éreznem. Én csak a bedagadt bokámat érzem, meg azt, hogy egy óriási, gusztustalan bálna vagyok.” Végül már azt hinnénk, hogy Mari a célegyenesben van. Megkapta a boldog családot, egy szép házat és nyugodtan élhetne. De hogyan tudna úgy élni, hogy nem tanult meg szeretni másokat? Amikor Mari lelép a szeretőjéhez Zoltánhoz még egy tabu témát feszeget. Ami pedig nem más, mint az, hogy nem viszi magával a gyerekét. Ami részéről egy teljesen elfogadható döntés. Hiszen őt sem szerették soha a szülei és ő sem tudja, hogy hogyan kell csinálni. A gyereket legalább a biztos jóban marad és szerintem is ez volt a helyes döntés. Ő pedig elkezd egy egészen más életet Zoltánnal, aki kőgazdag és, aki mellett szó szerint mindene megvan. Az anyagiakat tekintve legalábbis biztos. Ez a rész viszont egy hatalmas társadalmi kritika a felső tízezer életéről. Egy borzalmasan torz világba kapunk betekintést, amit a pénz és a hatalom tart egyben. Szerintem nagyon fontos, hogy betekintést kaphatunk ebbe is.
„A budai nők nem esznek kenyeret. Otthagyják a letakart kosárban, vagy simán csak szólnak előre, hogy inkább ki se hozzák. Vannak olyanok is, akik kihajtogatják a kendőt, és mint egy illatos kisbabát, megszagolják, lehunyt szemmel, aztán gondosan betakargatják és tüntetőleg félretolják. A kalóriaszámlálás még a kenyérnél is fontosabb Budán, itt nem úgy van, hogy zabálsz összevissza, mint egy hülye, aztán meg kilóg a Gucciból a hájad.”
Marinak itt is lesznek új barátai, mint például Krisztike, aki családon belüli erőszak áldozata. Nem csak ebben a könyvben, de az életben is láttam már olyan nőket, akik eltűrik ezt, mert a pasijuk vagy a férjük tele van pénzzel. Őt is ezzel lehet kárpótolni, a drága nyaralásokkal és az üres ígéretekkel, hogy még egyszer ilyen nem fog történni. Ebben az életszakaszban mikor már Mari annyi mindent megtapasztalt, látjuk újra Brigit. Azt a lányt, aki ugyanonnan indult mint ő, csak más lapokat osztott neki az élet. Orvos lett belőle és egy húzósabb éjszaka után Krisztikét ápolja a kórházban.
„Ahogy beszél, az jut eszembe, hogy neked, Brigikém, könnyű, bazdmeg. Dumálsz itt ebben a csodálatosan fehér köpenyben, a kényelmes magánkórház folyosóján, ahol nemsokára valószínűleg osztályvezető leszel, a tökéletes vonásaiddal, a tökéletes alakoddal, és a tökéletes bőröddel meg fogaiddal, és azt mondod, tenni kéne valamit egy olyan nővel, akinek nem sok választás jutott ebben az életben. Neked, Brigi, bazmeg, volt rendes gyerekszobád, te nem láttad sose, hogy veri agyba-főbe apa anyát, neked volt illatos ágyneműd meg baszott nagy fürdőkádad, meg legjobb egyetem, meg új iskolába külön bevásárlólista. Neked nem kellett azért senkit leszopnod, hogy jobb életed legyen. Neked a férfi nem mentőöv volt, hanem az amúgy is kibaszottul tökéletes életed egyik lehetősége, amit vagy akarsz, vagy nem.”
Mari harmincegy éves mikor a történet véget ér, de szerintem még nincs vége igazán. Legalábbis nagyon remélem, hogy lesz folytatása.
Összességében úgy láttam, hogy megoszlanak a vélemények erről a könyvről. Egyesek szerint túlságosan trágár, mások szerint az a szép benne, hogy ennyire őszinte. A saját meglátásom az, hogy mivel Mari szempontjából íródott a történet ezért így hiteles. Furcsa lett volna, ha egy kis faluból származó kislány az alkoholista apjától és nem túlzottan művelt anyjától a szép beszédet tanulta volna meg. Másrészt, ami még nagyon megrázó ebben a történetben, hogy nagyon életszerű. Vidéken, de akár az egész országban nem kell messzire mennünk, ahhoz, hogy hasonló családokat lássunk. Én is az egyetemi tanulmányaim során szembesültem igazán azzal, hogy vannak olyan családok, ahol a gyerekek azért nem járnak iskolába mert nincs pénzük cipőre. Vagy kólát adnak a cumisüvegbe a kisbabáknak mert más nincs otthon és nem is igazán törődnek velük.
Mindenesetre szerintem fontosak az olyan írások amiből a valóságot ismerjük meg és itt játszódnak sokszor a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.
„Lenyomatok vagyunk.
De nem maradunk itt örökre.
És ezért – ha valamiért egyáltalán – végtelenül hálás vagyok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése