Miattad nem lett belőlem senki

Henrik Ibsen 1879-ben írta meg a Nóra (Babaház) című drámáját. Egy olyan korban amikor nem volt szokás, hogy egy nő elhagyja a családját. Igazából szó sem lehetett róla. Ezért csak úgy játszhatták a színházba, hogy Nóra marad a gyerekei miatt. Teljesíti a szent kötelességét. De mi lett volna, ha ez az egész napjainkban történik? Hogyan nézhetünk rá mai szemmel? Illetve a kérdés az, hogy én hogyan tudnám most értelmezni a történteket, saját, szubjektív véleményem alapján. 

Szóval képzeljünk el egy tökéletesen boldog családot. Lehet, hogy Nóra éppen az instára töltögeti fel a képeket. Gyönyörű ház, remek férj, csodálatos gyerekek. Hiszen ezt most is sok embernél láthatjuk. Boldogság, szerelem, stb. De senki sem tudhatja, hogy mi zajlik a háttérben. Nem szeretjük közzé tenni a szorongásainkat, a hibákat. Ha valami hiba csúszik a számításba akkor apu lelép és anyu marad a gyerekekkel az esetek többségében. Persze, hogy így van hiszen a nők másképp vannak bedrótozva és másképp kötődnek a gyerekeikhez. Még az egyetemen kellett olvasnom ezt a drámát és emlékszem, hogy mennyire mély nyomot hagyott bennem. Nóra nem egy átlagos nő, ő az a nő, aki elsőként nyitotta ki az ajtót egy új élet felé. Távozott a színpadról ahol egy hamis szerepet kapott az élettől. Egészen addig tudta működtetni a kívülről hibátlannak tűnő életet, amíg nem kezdett el kiállni magáért és döntéseket hozni a saját életével kapcsolatban. A Katona József színházban láttam a darabot, ahol számomra nagyon fontos mondatok kaptak kiemelkedő hangsúlyt. Például az, amikor Kristine a fejéhez vágja, hogy „Neked csak megszületni volt nehéz.” Hiszen látszatra minden az ölébe hullott és sosem kellett nélkülöznie. Egyetlen titka volt, de sokáig ez sem okozott problémát. Igen megkapott mindent, de vajon erre vágyott igazából? Nórának is az volt az álma, hogy anya és feleség legyen? A boldogság mindenkinek mást jelent és nem álmodunk ugyanazokról a dolgokról. Mi lesz, ha egy nap felébredünk és rájövünk arra, hogy nem erre az életre vágytunk? Mindennél jobban hiszek abban, hogy mindannyian embernek születtünk és nem számít, hogy nők vagyunk-e vagy férfiak. Ez viszont nem így volt Nóráék idejében és sok helyen a világon még ma sincs így. 

„Helmer: Ó, te elvakult, tapasztalatlan teremtés. 

Nóra: Azon kell lennem, hogy tapasztalatokat szerezzek, Torvald. 

Helmer: Elhagyni az otthonod, a férjed, a gyermekeidet! Nem gondolsz rá, az emberek mit mondanak? 

Nóra: Erre nem lehetek tekintettel. Én csak azt tudom, hogy erre van szükségem. 

Helmer: Ez vérlázító! Meg tudnád tagadni legszentebb kötelességeidet? 

Nóra: Mit tartasz te az én legszentebb kötelességeimnek? 

Helmer: S ezt én mondjam meg! Nincsenek kötelességeid a férjeddel, gyermekeiddel szemben? 

Nóra: Más ugyanilyen szent kötelességeim is vannak. 

Helmer: Nincsenek… Miféle kötelességek volnának azok? 

Nóra: A kötelességeim önmagammal szemben. 

Helmer: Legelsősorban is feleség s anya vagy. 

Nóra: Nem hiszem többé. Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te – vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek.(…)”

Ezért is gondolom úgy, hogy még mindig fontos törődni és foglalkozni a női sorsokkal. Számomra a színházba a darab legkiemelkedőbb pillanata az volt, mikor Nóra azt mondta: „Miattad nem lett belőlem senki.” Mit is értett pontosan alatta? Nem adtál nekem célokat. Nem adtál nekem lehetőségeket. Nem támogattál abban, hogy sikeres legyek az életben. Beültettél egy tökéletes életbe és hagytad, hogy éljem a nők előre elrendezett „boldog” életét. Azóta sokan színpadra vitték már ezt a darabot és sok féle befejezés született. Volt olyan ahol Nóra kiugrott az erkély ajtón. Vagy éppen az előadás végén szitává lőtte a férjét. (Ezekről és más rendezésekről ITT olvashattok bővebben. Egy valamiben viszont megegyeznek: Nóra elhagyja a családját. De tovább gondolhatjuk a helyzetet. Mi a megítélése annak a nőnek, aki napjainkban hagyja el a családját? Úgy gondolom nem sokkal jobb, ami akkor volt. Az viszont szinte természetes, hogy apu máshol él és hétvégére elviszi a gyerekeket és talán gyerektartást is fizet. Számomra a legnagyobb üzenete a darabnak az, hogy ne féljünk változtatni. Ne maradjunk egy számunkra méltatlan helyzetben. Ne maradjunk egy olyan emberrel, aki nem tesz boldoggá. Az ajtó mindenki előtt nyitva áll. A kérdés az, ha eljön az ideje akkor ki mersz-e rajta lépni?