Egy út az oltárhoz...

Amit sosem felejtesz el. Furcsa belegondolni, hogy kevesebb, mint egy év van hátra az esküvőig. De az talán még különösebb érzés, hogy nem azt az egyetlen napot gondolom a legfontosabbnak. Számomra sokkal fontosabbak ezek a napok. Amik álmodozással és tervezgetéssel telnek. Folyamatosan ezen gondolkodunk és a legapróbb részletekig megtervezzük az egészet. Tudom, hogy szívünket-lelkünket beletesszük ebbe. Mégis a sok „kis” naptól lesz majd az a nap annyira nagy. Már lassan négy éve annak, hogy egymás mellett döntöttünk. Azóta vagyunk együtt. Szeretjük és tiszteljük egymást. Ha visszagondolok nagyszerű érzés volt megélni a rózsaszín ködös pillanatokat. Nem ettem és nem aludtam jól. Féltem, ha felébredek akkor véget ér ez a szép álom. Lassan megszoktam ezt az új valóságot és a láng már nem lobogott olyan nagyon. Ez így természetes. Sokat tanultunk egymástól, de én ebben a kapcsolatban nőttem fel. Őszintén megbízni valakiben és rábízni a legféltettebb titkainkat nagy feladat volt. Egyáltalán nem bíztam magamban ezért benne sem tudtam teljesen megbízni. Mégis itt maradt. Segített nekem megtanulni, hogy nem lesz egyszerűbb attól, hogy magamat vagy őt bántom. Jó érzés volt, hogy tényleg feltétel nélkül szeret. A leghisztisebb és legrosszabb napokon is. Sose akartam azt mutatni vagy mondani másoknak, hogy a mi életünk együtt tökéletes. A szeretet viszont mindig összetartott minket. A közös célok erősebbé tették ezt a köteléket. Hosszú ideig vártam rá és most féltve őrzöm ezeket az emlékeket a szívemben. 
Számomra nagyon fontos, hogy arról is beszéljünk, hogy milyen, amikor nem működik jól a kapcsolatunk. Mert sokszor cselekszünk vagy mondunk ki olyan dolgokat, ami sértő a másiknak. Ráadásul ez a legkisebb apróság is lehet. Ami aztán szép nagyra nő és ajtó csapkodás is lehet belőle. Sokszor gondoltam azt, ha eldöntöm, hogy holnaptól jobb leszek és nem hisztizek akkor minden működni fog. Változtatni viszont sokkal keményebb munka és ez egy olyan folyamat szerintem, ami soha nem ér véget. Az, hogy csiszolódunk egymás mellett egy életre szóló feladat. Éppen ezért is fontos számomra a házasság. Mert biztosan tudom, hogy mindent vállalni akarok. Az összes rosszul sikerült reggelt és elrontott napokat. 
Nem rég pedig azt hallgattam mikor a tiszteletes arról beszélt, hogy az esküvő a szerelem csúcspontja. Akkor látod a másikat a legszebbnek, a legjobbnak. Úgy érzed tele vagy türelemmel, megértéssel, szeretettel. Aztán jönnek majd a hétköznapok. Elkezdenek kifogyni a készletek. Már nem vagyunk a legjobbak. Mit tehetünk, ha így lesz? Szerintem sok mindent. Fordulhatunk a hitünkhöz és kérhetünk segítséget. Ahogy telnek az évek már egyre jobban értem, hogy milyen jó érzés abban hinni, hogy életemet nem a vaksors, a véletlen irányítja. Másrészt én nagyon hiszek a kapcsolatunkban is, hiszek a vőlegényembe és abban, hogy mindig lesz erőnk a problémáinkat megoldani. Közeledünk a szerelmünk csúcsához és nagyon szép, de egyben kalandos is ez az utazás. Még viszonylag „sok” idő van hátra jövő augusztusig. Addig számolom a hónapokat. És persze addig még más feladatok is várnak rám, amiket türelmetlenül várok.