2017. július 9., vasárnap

A tökéletesség I.

Azt mondtad, hogy majd reggel hívsz. Én pedig azt mondtam, hogy rendben van. Mindketten tudtuk, hogy most halljuk egymás hangját utoljára. Magam elé képzeltem az arcodat. A telefon a füledhez szorítod, próbálsz még mondani valamit, de a szavak már nem jönnek ki a torkodon. Hallom, ahogy nagy levegőt veszel. Nem húzod a szád félszeg mosolyra, mint máskor.
A kettőnk egyenlete valahol az évek súlya alatt megborult. Emlékszem néhány hónappal ezelőtt az egyik barátod (aki nő) azt mondta nekem, hogy a tökéletességre való törekvés egyenes út a középszerűséghez. Ezt azóta sem felejtettem el és így, hogy az ember közeledik, a harminc felé bizonyos dolgokat átértékel az életében. Például azt, hogy mire volt ez jó? Akkor persze már eszembe jutnak a szép emlékek veled. Egy olyan férfivel az oldalamon, akivel boldog voltam, és akivel biztonságban éreztem magamat hosszú időn keresztül. Később viszont azt is láttam, hogy hullik darabokra életem nagy szerelme. Megpróbáltam mindent – mert megfogadtam, hogy nem adom fel, amíg nem próbálok meg érted mindent – de nem sikerült. Nem tudtalak helyre hozni téged bár egy veszekedésünk alkalmával közölted velem, hogy nem is kell. Kár, hogy nem szóltál hamarabb.
Mióta nem vagyunk együtt már nem próbálok meg tökéletes lenni. Igaz nincs is senki, akinek meg kéne felelnem és őszintén ezt már nem is bánom. Ez volt az egyetlen értelmes, tiszta gondolat, amibe próbáltam belekapaszkodni különben biztos, hogy ezt a szakítást nem élem túl.
Még mindig sokat gondoltam az utolsó beszélgetésünkre. Szerettem volna újra hallani a hangod és sokszor ébredtem arra, hogy fel kell hívnom téged. Aztán az is eszembe jutott, hogy mennyire megkönnyebbültem akkor, amikor leraktam a telefont. Olyan volt, mint valami évezredes súlytól megszabadulni. Egészen addig nem tudtam, hogy ennyire leterhel az, hogy veled törődjek. Persze még most is szeretnélek megjavítani és még most is te vagy az, akibe szerelmes vagyok. Jól tudom, hogy ilyen nem lesz még egyszer az életben. Talán az a baj, hogy megpróbáltam a tökéletesre formálni a kapcsolatunkat. Ezzel megmutatva mindenkinek, hogy kézben tartom az életünket.
A sok mosoly mögött mások előtt mégis kétségek gyötörtek éveken keresztül. Nem beszéltem róla senkinek, mert azt hittem akkor nincs tétje a dolognak. Elviseltem a kérdéseket, hogy miért nem veszel már feleségül ennyi idő után és tervezünk-e a családot. Ilyenkor teljesen kikapcsoltam és hagytam, hogy válaszolj. Igazán nem is érdekelt, mert szerettem volna egy tőled független nő lenni. Ezt viszont nem tehettem meg addig, amíg egymás árnyékában jártunk felválta.
 A középszerűség nem volt nekünk való, mert mi tökéletesnek hittük. Nem kellett volna. Ma már sok minden mást értékelek az életemben.
Még mindig látom magam előtt az arcod, ahogy a telefont a füledhez szorítod. Nem mondasz semmit. Én pedig megszakítom a hívást. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése